A beígért részt pénteken, azaz holnap hozom, igyekszem minél hosszabbra írni. Sajnálom, hogy legutóbb csak egy kisebb One Shot-ot sikerült írnom, mostanában nagyon kevés a szabadidőm, de ha akad azt is a blogomra fordítom. Remélem megértitek.
De most nem azért írok, hogy ezt elmondjam, hanem mert jelentkeztem Lana Design első novella versenyén, amin harmadik helyezettként zártam a novellámmal. Nagyon szépen köszönöm neki mind a lehetőséget, mind azt, hogy úgy gondolta én érdemlem meg ezt a helyezést!
xx
Terjedelem: 4 oldal, 1595 szó, 11112 karakter [World]
Cím: The Hope Of Love
Főszereplők: Shylah és Harry
Kategória: romantikus, drámai
The Hope Of Love
- Nem! - ordítottam sírva, megtörten. Kezeimet lefogva tartották, hogy még véletlenül se tudjak neki segíteni. Csak meredtem szemeibe, melyekbe mérhetetlen fájdalom és keserűség tükröződött. Hagyta, hogy így bánjanak vele annak ellenére, hogy erősebb volt náluk, de nem tudott senkinek sem ártani. Túl jó volt és ártatlan, akár egy angyal. Térdre kényszerítették, vállainál hátra fogva tartották a tér közepén, megalázva, körülöttünk árgus szemekkel vizslató tömeggel. Senki sem sírt, mindenki a halálát várta, mert féltek tőle, holott nem ismerték soha. Csak a saját érdekeiket nézték, minden előzetes nélkül ítélték el, ahogy engem is. Felém nézett, egyenesen a szemeimbe meredve várta a halálát. Ficánkoltam, feldühítettek. A mérhetetlen sok fájdalom haragba váltott át a lelkemben, éreztem nem tudom tovább visszafogni magam. Ő látta rajtam. Kétségbeesetten figyelt és próbált meg szemeivel nyugodtságra bírni, de nem sikerült neki. Túl késő volt. Ez idáig titkoltuk, hogy én is emberfeletti erőkkel bírok, most minden felszínre fog törni. A testem lángolni kezdett, az eddig engem lefogó hústornyok kiáltozva elugrottak mellőlem. Pillanatok alatt termettem mellette, testem átváltozott. Bőröm alatt izzottam, mint a parázs, szemeim piros színben fénylettek. Kétségbeesetten próbáltam kiszabadítani, mindhiába. Egy dörrenés után eddig kezeimben tartott teste élettelenül a földre rogyott. Nem érzékeltem semmit, mintha a külvilág megszűnni készült volna. Nem hallottam, füleim sípoltak. Szemeimet csípni kezdték a könnyek, nem tudtam elhinni, hogy elvették tőlem azt a személyt, akit mindennél jobban szerettem, az egyetlen támaszomat. Még egy dörrenés, ami felém irányult, de jelen esetben egy atombombát is rám dobhattak volna, még azt is túlélném. Szívem meghasadt, ilyen fájdalmat még sosem éreztem. Könnyeim szüntelenül hullottak a jóképű arcára, mely oly nyugodt és gyönyörű volt. Orcáját és haját simogattam. Könyörögtem, hogy nyissa ki a szemeit, de nem tette. Itt hagyott, egyedül a nagyvilágba, megtörten. Mellé feküdtem és arcomat a mellkasába fúrtam. Kezemmel fehér pólóját szorongattam, amely piszkos volt, véres és ázott.A világ kezdett kitisztulni, újra hallottam a kiáltozásokat, a lövöldözéseket, melyek testemre irányultak, majd a földön kötöttek ki. Felé hajoltam, hideg ajkait csókolgatva könyörögtem neki, hogy ne hagyjon itt, szeretem, de tudom, késő volt. Ő már nem volt velem. Lassan könnyeim felszáradtak az arcomról, kezeimmel fehér arcát simogattam.
- Szeretlek Harry - suttogtam a fülébe. Teste halványulni kezdett, kétségbeesetten próbáltam belé kapaszkodni, de eltűnt. Már nem volt többé.
Arcomat könnyek szántották végig. A kis ablakon keresztül a naplemente fényei világítottak be a piszkos szobába. A sötét sarokban ülve szorongatom térdeimet, államat rajtuk pihentetem. Gyenge vagyok ehhez a világhoz nélküle. Mikor a szüleimet elvesztettem árva lettem. Egy bankrablás következtében megölték őket. Testvérem nincs, hat éves voltam, mikor egyedül maradtam. Szüleim még alig töltötték be akkor a harmincat, a sors mégis elvette tőlük a további életet. Mindig azokat büntetik, akik ártatlanok, akik senkinek sem ártanak. A mondás úgy járja, hogy később még vissza kapják, ám ez nem igaz. Hogy akiknek most rossz, azoknak később jó lesz, de ez mind ostobaság és sületlenség. Egész kicsi korom óta szenvedtem, még most is, pedig azóta már bő tíz év is eltelt. Mikor végre minden a helyére állna, mikor jönne az a személy, aki mindent meg tesz érted a sors újra beleavatkozik és elveszi tőled. Ugyan mégis mikor lesz jobb? Ilyen nincs. Ha már fellélegezhetnék a következő pillanatban újra a padlón találom magam.
Azon a napon, mikor rám talált Ő, minden megváltozott. Törődött velem és megmutatta milyen a szerelem, az, amit viszonoznak. Hogy milyen boldognak lenni. Megtanított élni és szeretni. Amikor szükségem volt rá, ott volt és segített. Ha fájt megnyugtatott, elszerette minden bánatom. Éjszakánként fogta a kezemet, egy pillanatra sem tágított mellőlem. Napokat beszéltünk végig csak egymást ölelve finom érintések kíséretében. Sosem fogom elfelejteni a vele töltött éveket, amik során mindent megadott nekem, amire szükségem volt. Mikor sírtam édes ajkaival lecsókolta könnyeim, suttogva bírt nyugvásra, mert neki sikerült. Ő benne feltétel nélkül megbíztam, minden szavát elhittem, hiszen sosem szegte meg ígéretét, Ő volt a legjobb ember, akit valaha is ismertem. Együtt futottunk az üldözők elől, együtt mosolyogtunk a sikereinken, amiket közösen értünk el. Ha Ő nem lett volna akkor és ott, már biztosan a túlvilágon járnék, azon a helyen, ahonnan jelenleg Ő is engem néz. Látja, hogy érte hullajtom könnyeim, hogy mennyire fáj nekem a hiánya, hogy már nincs senkim. Rettentő érzés egyedül maradni, élni a saját gondolataiddal és fájdalmaiddal, melyek belülről marcangolnak, de tudod, nem adhatod fel. Küzdened kell annak ellenére, hogy gyenge vagy, mert tudod, hogy akik fentről figyelnek és szeretnek azt akarják. Édesanyám, édesapám és Harry. Mindegyikük azt szeretné, hogy éljek, de amiken minden nap át küszködöm magam az nem élet. Szorongok, sírok és félek. Bőröm már libabőrös a hideg levegőtől, de ez engem nem érdekel, miattuk vagyok még itt, és mert tudom, minden este újra láthatom Őt.
Mosolyogva fedeztem fel arca minden szegletét. A kis gödröcskéit, szikrázó zöld szemeit, az enyhén göndör haját, melyet zselézve hordott. Egy puszit lehelt szemem sarkába, ajkaim közül kuncogás siklott a levegőbe. Zavarba hozott azzal, hogy engem nézett, fejemet lehajtva simogattam csupasz mellkasát és birizgáltam a nyakából lógó "S" betűt. Orrával megbökte az állam, fejem hátra hajtottam nevetgélve, miközben finom csókokat nyomott nyakamra és mellkasomra. Nyöszörgésem töltötte be a szoba csendjét, amíg engem kényeztetett. Arcát vállgödrömbe fúrva csikizett mély lélegzetvétele. Ajkaimba harapva fojtottam vissza nevetésem, haját tekergettem ujjaim között. Elhajolt tőlem, hogy szemeimbe nézhessen és megcsókolhasson. Hátába kapaszkodva élveztem kényeztetését, mérhetetlen jó érzés kerített magába, mint ahányszor kapcsolatot létesít velem. Hálás voltam neki, amiért magához vett és megvédett. Hogy összerakta széttört szívemet és szeretetet adott nekem. Ő a mindenem és én nem létezek nélküle. Lehet, hogy nem gazdag, hogy alig tudunk valamit enni, de szeret engem és ez mindennél fontosabb.Csak ölelt szorosan magához, a mérhetetlen erejétől eltekintve nekem mégsem fájt szorítása. Csak a karjaim között akartam tudni és minden percben Őt figyelni. Beszippantottam bódító illatát, amely egy életre belopta magát a szívembe. Ugyanakkor ott volt a féltés, hogy bármikor elkaphatják, mégis próbáltam a pillanatnak élni, elhessegetni a gondokat és hinni neki, miszerint minden rendben lesz, Ő örökre mellettem marad.
A kellemes emlékek hatására ajkaimra kicsiny mosoly kúszott, ám még nagyobb lett mikor láttam, hamarosan beesteledik és újra láthatom Őt. Óvatosan álló helyzetbe küszködtem sebes testemet, lassú lépésekkel álltam a kocka alakban beszűrődő holdfénybe. Kezeim a szívemre helyeztem, mely dobogott ugyan, de koránt sem érzelmekkel, csupán annyira, hogy életben tartson. Szemeim szorosan összeszorítottam, mikor fülemet sziréna hangja csapta meg. A szobát piros és kék fények villódzása töltötte meg, szívem hevesebben kezdett verni tenyereim alatt a félelem hatására. Megszorítottam a nyakamban lógó "H" betűs medált, szemeim kipattantak és futásnak eredtem. Megint rám találtak, eljöttek értem. Kirontottam az ajtón, fel a lépcsőn, miközben utánam kiáltoztak. Rettegés lett úrrá rajtam, úgy futottam, ahogy csak tudtam. Most nem volt itt Ő, hogy megmentsem, csak magamra tudtam számítani. Szemeimet ellepték a könnyek, miközben loholtam a lombok között. Szám kiszáradt, tüdőm szúrni kezdett, ennek ellenére vágtáztam tovább. Mentettem az életem, ami ugyan már nem ért semmit, túl gyenge voltam elfogadni a halál gondolatát. Sosem hittem semmiben, egyedül a szerelemben, meg Benne.
Fejemben lüktetett a vér, eszem ágában sem volt megállni. Hallottam magam mögött a kiabálásokat, mégse hallgattam rájuk. Egy senki vagyok a nagyvilágban, egy gyenge és összetört lány, akit mindenki megvet képességei miatt, holott nem tehetek róla. Még ahhoz sincs elég bátorságom, hogy megüssek valakit, hogy bántsam. Egy dördülés, majd éles fájdalom nyílalt a lábamba. Kezem oda kaptam és összeestem a kopár mező közepén, arcomat megsütötte a telihold fénye. Testem reszketett a félelemtől, nem akartam meghalni. Túl fiatal vagyok még ahhoz. Az egyetlen dolog, ami a túlvilághoz köt az a remény. Harry minden este meglátogatott. Újra érezhettem minden porcikáját és érintését. Nem tudom, hogy ez a képzeletem műve, mégis minden nap az alkonyatért esedeztem. Megígérte, hogy nem hagy egyedül, ezt halála után is bebizonyította. Ahányszor sírtam, ujjaival letörölte sós könnycseppjeim és szeretetteljesen mosolygott rám.
Egyre közelebbről hallottam a kiáltozásokat, a hátamra feküdtem a földön. Csupasz bőrfelületeim csikizték a fűszálak és gyomok, ez engem koránt sem zavart. Kezdett tompulni a lábamba nyilalló fájdalom, csak néztem a holdat, minek fénye magával ragadott és vártam a mindennek véget vető halált. Jégszínű szemeimmel a semmibe meredve igyekeztem magam megnyugtatni és elfogadni az elkövetkezendőt. Sötétbarna, hullámos, hosszú hajam össze-vissza tapadt izzadt homlokomra és hullott a földre. Íriszeim lehunyva igyekeztem beletörődni helyzetembe, mikor egy finom kéz simított végig arcomon. Kékségeim azonnal látásra kényszerítettem és egy csillogó, zöld szempár, valamint féloldalas mosoly látványa fogadott. Csókot nyomott ajkaimra, még mindig bágyadtan néztem a rám nehezedő fiút.
- Meghaltam? - leheltem telt ajkaira.
- Nem - rázta meg finoman fejét, homlokát enyémnek döntötte, mikor meghallottam a kicsit messzebbről érkező hitetlenkedő szavakat, melyek egyet jelentettek. Harry tényleg itt van velem, mások is látják.
- Hogyan? - pislogtam nagyokat, hosszú szempilláim súrolták bőrét.
- Mi mások vagyunk. Megölhetnek, de akkor is visszatérhetünk a világra. Csak te és én - ejtette rekedt és mély hangján a szavakat.
- V-veled akarok menni - jelentettem ki határozottan, de mégis dadogtam az enyhe félelem hatására.
- Magammal viszlek - vette kezei közé az arcomat és szemeivel végigpásztázta minden porcikámat, mint ahogy mindig is tenni szokta. - Szeretlek Shylah.
- Én is szeretlek Harry - gördült ki egy könnycsepp boldog arcomra, hiszen újból vele lehetek.
Felállt és kezét nyújtotta, a körülöttünk lézengő rendőrök némán és meglepetten néztek minket. Felhúzott maga mellé, kezét végigsimította arcomon és egy puszit nyomott rá. Felnézett a holdra, követtem mozdulatait. A fény egyre közelebb jött, hajamat kellemes szellő dobálta. Harryre néztem, aki mosolyogva kulcsolta össze ujjainkat. A világosság lassan ellepett minket, majd miután újra kinyitottam szemeim egy rózsaszín világban találtam magam. Harry még mindig engem figyelt, s egyre szélesedő mosolyom. Nyakába vetettem magam, végre újból boldog voltam, újra vele lehettem.
- Most már semmi sem választhat el tőled kicsim. Örökre együtt maradunk - csókolta meg ajkaim, ezzel elindítva új életemet, melynek sosem lesz vége.
xx
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése